Miértek és Hogyanok

Ígértem a múltkor, hogy beszélek kicsit arról, miképpen is jutottunk arra a következtetésre, hogy egy időre (de lehet, hogy véglegesen) el szeretnénk hagyni a Hazánkat.

  

Miért?

Mint ahogy már azt a bevezető posztban (ha nem olvastad) is említettem, Kormival mindketten piacképes szakmával és felsőfokú végzettséggel rendelkezünk, így jelenleg sem mondható el rólunk, hogy egyik napról a másikra élnénk. Mivel a fizetésünk egész versenyképes (na nem az EU átlaggal, csak a jó magyar valósággal), így esetünkben tehát kizárhatjuk azt, hogy az éhhalál elől menekülve, más lehetőség híján vágunk neki az ismeretlennek. Ettől függetlenül, természetesen nagyon komoly súllyal esik latba, hogy a kinti fizetések többszörösei az itthoniaknak. Nyilván az élet is drágább, de ismerősi tapasztalatok alapján azért nem annyival, mint amennyivel több pénzt lehet kapni ugyanabban a beosztásban, mint itthon.

Ez az elsődleges indok. Emellett további komoly érv (vigyázat, demagógia következik, ilyesmire érzékeny lelküek ugorjanak egy bekezdést), hogy általános az országban a frusztráció, a negativitás és a konstans “mutyizás” (nyilván tisztelet a kivételeknek), amire még büszkék is az emberek. Feketén dolgoztató vállalkozók, adócsaló szlovákrendszámozók, elcsalt túlórák, állandó politikai botrányok, hogy csak néhányat említsek az utóbbi tárgykörben. Persze mindig, minden meg van magyarázva azzal, hogy sokba kerül az élet és a túléléshez muszáj sumákolni. Nálunk az a divat, ha megkerülöd a szabályokat, attól leszel vagány. A frusztrációt pedig mindenki tapasztalhatja, elég csak egy átlagos reggelen tenni egy kört mondjuk a 3-as metróval, mire megyünk néhány megállót, garantáltan átragad ránk az emberek letargiája… És a legnagyobb probléma az, hogy nem érzem, hogy előrefele mozogna az ország, hogy a jó irányba haladnánk. És ez gáz, ebből lett elég.

Nyilván külföldön is emberek élnek, ott sem tökéletes a helyzet (messze nem, nincsenek illúzióim), ettől függetlenül amikor kint voltunk párszor én azt tapasztaltam, hogy az emberek nyugodtabbak, jókedvűbbek, kisimult arcok, kedvesség, miegymás. És nem utolsósorban szabálykövetőbbek. Persze ez az én véleményem, nyilván nem kell egyetérteni velem, én így látom.

De hogy ne tűnjek végtelenül negatívnak, írok egy ellenpéldát is: A napokban voltunk az egyik külső pesti kerületi anyakönyvi hivatalban, mert Kormival összekötjük az életünket. Mind a kilencet J Az anyakönyvvezetői irodában a rendszeresített felszerelés részét képezte egy kanári. Mármint élő-lélegző-csipogó, nem egy preparált szobadísz. Amikor értetlen fejjel kérdeztük, hogy miért van egy hivatalos irodában egy kalitkás madár, azt mondta a egyik hölgy, hogy az ő ötlete volt és ő is vette Lajost, a kanárit, mert megfigyelte, hogy egész máshogy viselkednek az emberek, még a legtahóbbak is kizökkennek a saját stílusukból és meglágyulnak, ha kisállatot látnak egy hivatalos irodában és onnantól egész könnyű bánni velük. Ha nagyon nehéz nap van, akkor le is szokta venni a falról a kalitkát és közvetlen maga elé teszi, az asztal szélére. És valóban, a vidám csipogás és az ugrabugráló kis jószág látványa vidámsággal tölt meg egy amúgy hivatalos ügyintézést. Szerintem egészen zseniális ötlet, le a kalappal. Azt már csak zárójelben említem meg, hogy a hölgy végig nagyon segítőkész és barátságos volt, van tehát ellenpélda is. A probléma csak az, hogy nem ez az általános, ez eléggé kirívó esetnek számít. Természetesen nincs semmi garancia arra, hogy kint jobb lesz, majd tudósítok, hogy mit tapasztaltunk.

Hogyan?

Iskolás koromban elég sokáig tanultam németül, gimnáziumban is kéttannyelvű osztályba jártam, így heti 14-16 németórával elég hamar viszonylag messzire jutottam. Több alkalommal voltam fiatal koromban is Németországban, már akkor is nagyon tetszett. Ugyan a katonai fősuli és a tiszti karrier lehetősége miatt kicsit parkolópályára került ez a lehetőség, de végül, amikor egy-másfél éve ismét felmerült a gondolat, éreztem, hogy most jött el az ideje a cselekvésnek.

Tavaly tavasszal mentünk ki először terepszemlére, először csak kíváncsiságképpen Bécsbe (ezer éve nem jártunk arra), majd pár hónappal később Münchenbe. Tetszett nekünk, megbeszéltük, hogy megpróbálunk kijutni. Nyár végén elkezdődött egy intenzív magántanáros német felkészülés mindkettőnknek. Nekem szintfelhozó jelleggel, Kormi nulláról kezdte, jelenleg ő még csak angolul beszél tárgyalóképesen. (Alapszinten mostanra már beszél németül is, de interjúzni még angolul fog. Nem lehetetlen dolog, egész véletlenül én pont olyan állást kaptam, ahol nem feltétel a német nyelv ismerete, mert a napi kommunikáció a multinacionális kollégákkal angol nyelven zajlik. Neki is valami ilyet szeretnénk találni. Az sem kizárt, hogy a jelenlegi cége tud ajánlani egy pozíciót a kinti irodájukban, erre egész jó esélyt látunk, ez tehát az elsődleges terv.)

Egy félévnyi gyakorlás és egy újabb német felsőfokú nyelvvizsga után (középsuliban már abszolváltam, csak aktualizálni akartam) január közepén kezdtem el állást keresni. Szerencsés csillagállás lehetett akkoriban, mert 30 napra rá kezemben volt a munkaszerződésem. Ez még egy kis cég esetén is szép teljesítmény, de én egy nemzetközi vállalathoz kerültem, úgy pláne. Ebben a harminc napban benne volt HR interjú, videókonferencia, személyes találkozók, ajánlatadás. Úgy gondolom, ez lenyűgözően rövid idő. Az álláskeresésnek, a lehetőségeknek és a tanácsoknak egy teljes posztot fogok szentelni. Ezt követte az albérletkeresés, a kiköltözéssel kapcsolatos kinti és itthoni teendők intézése. Kormi megvárja a felmondással az első néhány kinttöltött hetemet, hogy minden rendben lévőnek látszik-e. Ha igen, akkor kilép a mostani munkahelyéről és a felmondási idő letelte után fog újraegyesülni a család, immár Németországban. Persze ebben az időszakban amikor csak teheti, kint lesz velem (szabadság vagy "home office" terhére). Ha lesz lehetőség, akkor ezekben a kint töltött napokban már interjúzni is szeretne.

Így állunk tehát most, várjuk, hogy eljöjjön az április 7-e, amikor kiköltözök és a 15-e, ami az első kinti munkanapom lesz...