Akklimatizálódás

Túl az első héten - illetve effektíve 4 munkanapon - lassan kezdek hozzászokni a dolgokhoz. Az akklimatizálódás folyamatát nehezíti, hogy több, mint hatszáz ember dolgozik a müncheni irodában, így minden ebédnél, meetingnél, csocsónál új arcokkal találkozom. Megkaptam a húsvéti csokinyuszimat a postaládámba, a friss-ropogós névjegykártyáimmal egyetemben, így most már aztán tényleg minden adott a sikeres céges karrierhez :)

Időnként azért még meglepődök. Ma - amikor véletlenül majdnem lepofoztam az asztalról a lámpámat - tudtam meg, hogy az összes bútorunk valami olasz designer bútorboltból származik, ennek megfelelő árakkal. Az említett világító alkalmatosság (ne valami ipari Batman-reflektorra gondoljuk, egy halál egyszerű asztali lámpa) 300 dollár, az irodai forgószékem 700 dollár (se bőrözés, se masszírozás, se semmi), de amin majdnem hanyatt dobtam magam, az a recepciónál lévő "gyönyörű" fotelféleség (kikerestem, ez az, van vagy nyolc belőle), aminek darabját laza 4-5000 dollárért (a linkelt euróban van megadva!) dobják az ember után. Azért egymillió forint egy ilyen - szerintem - ocsmány cuccért elég meredek...
Őszintén szólva, amikor jöttem hazafelé, egy pillanatra meg is álltam a recepciónál az ajtóban és elméláztam a gondolaton, hogy ha csak 3-4-et pattintanék meg ezekből a designer csodákból, még némi árréssel továbbpasszolva is egész karaj kis használtautót kukáznék abból a 10-15000 dollárból... Valószínűleg nem én vagyok az első, akinek ez eszébe jutott, mert állítólag a hátsó bejáratnál is volt öt-hat ilyen, és most már csak kettő van :)

Tessék, itt egy link, nyugodtan lehet mazsolázni az árak között. A céges bútorok túlnyomó része innen származik. No comment. Azt már tényleg csak súgva említem meg, hogy az előző (vagy a kettővel ezelőtti, nem tudom pontosan) céges csapatépítő-tréning egy háromnapos kirándulás volt Ibizán... Szóval szalad a szekér...

Visszatérve a főszálra, a bevezetőben említett ok miatt (nagy létszám), és részben amiatt, hogy nincs még konkrét megoldandó feladatom, hanem gyakorlatilag betanulok, fordulhat elő az, hogy nem érzem még igazán (kis képzavarral élve) otthon magam a munkahelyen. Ez mindig is így volt, én az a típusú ember vagyok, akinek szüksége van valamilyen feladatra, valami kihívásra amiben elmerülhet. Ha ez megvan, akkor gyorsan peregnek az órák és szerencsés esetben jön vele a sikerélmény is, hogy igen, megoldottam (aztán persze sok sikerélmény után lehet kopogtatni a főnök ajtaján, hogy hálálja meg az elkötelezettséget). Az érem másik oldala, hogy ha nem sikerül aznap megoldani, akkor az igencsak frusztráló tud lenni és még otthon is nehezemre esik kikapcsolni, nem nyugszom, amíg rá nem jövök a megoldásra.
Ha van feladat, akkor nem unom el magam, nem álmosodom el, csak a megoldásra koncentrálok, akár az egyik vesémet is kiműthetik belőlem, amíg a másikat a helyén hagyják, csak a kávészünet idején fogom észlelni a hiányt. Jelenleg csak figyelek és okulok, és próbálom az átadott borzasztó mennyiségű információ minél nagyobb részét elraktározni. Természetesen tudom, hogy ez a dolgok rendje, de nem tudok tenni ellene, tűkön ülve várom, hogy végre valami hasznosat csinálhassak.

Amiről mindenképpen szeretnék kicsit beszélni, azok a nyelvek. A kommunikáció a csapattagok között túlnyomórészt angolul zajlik, teljesen véletlen időközönként egy kis némettel megfűszerezve, nehogy unalmas legyen az élet :) Már az elmúlt pár nap alapján is érzem, hogy fejlődött az angolom, levetkőztem minden félelmemet, hogy nem jó a kiejtésem, rossz a nyelvtanom, valami marhaságot mondok és egyebek. Ezt nem úgy kell érteni, hogy ezek most már nem következnek be, csak most már nem érdekelnek :) Úgy nem lehet kommunikálni, hogy közben azon aggódsz, hogy mit mondasz. Elmondod, és ha baromság, majd megmagyarázod, hogy mit is akartál. Nyilván, ha épp az igazgatóval van videokonferenciád, akkor egy kicsit azért gáz, de ilyen gondom eddig nem volt.
Hmmm... Visszaolvasva ez most úgy hangzott, mintha két értelmes mondatot nem tudnék összerakni angolul, pedig ez nem így van. Úgy gondolom, sőt mások - új kollégák, régi ismerősök - elmondása alapján is nagyon jó az angolom és még annál is jobb a németem. Viszont - mivel alapvetően eléggé dumálós természet vagyok, bárkivel bármikor bármiről elbeszélgetek - zavar, hogy hiába beszélek elég jól az említett nyelveken, közel nem tudok olyan szinten társalogni, mint magyarul. Na igen, ez nettó baromság a részemről, teljesen hülye vagyok, hogy ilyen elvárásokat támasztok magammal szemben, de hát ez van. Majd idővel javul ez is. Egyelőre próbálom tudatosan erőltetni, és ahol csak lehet, beszélgetni. Liftben/mélygarázsban a szomszéddal, munkahelyen a kollégákkal, a Lidl-ben a pénztárossal, de a múltkor egy kávézóban a szomszéd asztalnál ülő idősebb nővel is váltottam néhány szót. Eleinte nehéz, de ha hozzászokik az ember és kényszeríti magát, akkor egyre könnyebb lesz. Bezárkózni nem szabad, nyelvet gyakorolni csak beszéd útján lehet igazán, nem könyvekből (természetesen nem elvitatva azok hasznát sem). Itt kint a legtöbb helyen legalább valamilyen szinten beszélnek angolul is, de úgy vettem észre, hogy hálásak azért, ha külföldiként németül beszélünk/próbálunk beszélni velük és mindent megtesznek, hogy megértsenek. A probléma általában épp az szokott lenni, hogy nem szólnak, ha mégsem értenének meg, gondolom, nem akarnak megbántani, vagy valami hasonló oka lehet. Bólogatnak, hümmögnek és közben előfordulhat, hogy lövésük nincs, hogy mit magyarázunk nekik. Ez nem egészen személyes tapasztalat, de több helyről is hallottam már. Mondjuk, az előző logikát követve, attól, hogy senki nem mondta még nekem, nem biztos, hogy velem még nem fordult elő :)

Érdekes, hogy teljesen más az erősségem a két nyelvben. Angolból nem az igazi a kiejtésem (és akkor még finom voltam és nőies), időnként elég gyenge a nyelvtanom (elsősorban szóban jön elő, írásban úgy látszik van időm mindent végiggondolni), viszont hála a kismillió angol szinkronnal megnézett filmnek, sorozatnak, és a kipörgetett számítógépes játékoknak (édes gyermekkor...), elképesztő méretű szókinccsel rendelkezem a legkülönbözőbb témákban. Nem önfényezés, azt is elismertem, hogy a kiejtésem gatya. Viszont már abból is kényelmesen eléldegélek, hogy az előbb említett forrásokból rámragadt kifejezéseket használom. Nyilván nem minden munkahelykompatibilis, hiszen (csak a példa kedvéért) mondjuk a "poszt-traumás stressz szindróma" kifejezést ("Post-traumatic Stress Disorder" - azt hiszem a "Gyilkos elmék"-ből származik) nehéz ellőni egy munkahelyi ebédnél (persze semmi sem lehetetlen :) ), de sokminden azért alkalmazható.

A német pont az ellenkezője. Nagyon jó a kiejtésem, elég jó a nyelvtanom is, viszont az angollal összehasonlítva a szókincsem jóval kisebb. Na igen, viszonylag kevés német kifejezést lehet a minket (Magyarországon) körülvevő világból összeszedni. Minden nap le kellene ülni és bemagolni párszáz szót. Itt is tudok mondjuk érdekességeket, mint mittudomén... lökhárító (Stoßdämpfer), hamutartó (Aschenbecher), hullaszállító (Leichenträger), de azért tudnék hova fejlődni (csak mondtam véletlenszerű hármat, ami eszembe jutott és túlmutat az asztal, szék, ágy, kutya, macska kérdéskörön). És akkor még a bajor nyelvterület sajátos és gyönyörű (aha, persze) kifejezéseiről nem is beszéltünk...

Akik tehát a kiköltözésen gondolkodnak, csak ezt tudom tanácsolni: Gyakoroljátok a nyelvet/nyelveket! Nézzetek idegen nyelven filmeket, sorozatokat, híradót, ha szükséges és megoldható, akkor magyar felirattal. A fületek is megszokja a kiejtést és a szókincsetek is bővülni fog. Beszéljetek minden alkalommal, amikor csak lehet, nem baj, ha eleinte gatyául megy, küzdjétek le a frusztrációt és a félelmet. Egy német/angol/francia/stb sokszor megtiszteltetésnek veszi, hogy megpróbálsz az ő nyelvén kommunikálni. Nyilván egy állásinterjú nem ebbe a csoportba tartozik, ott már kőkemény elvárások vannak, amiknek meg kell felelni. De addig is, gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni...

Kint persze még több lehetőségetek lesz rá, de minél magasabb szinten vagytok, mikor idekerültök, annál jobb és könnyebb lesz később...